Kedves régi és új Olvasóim!

Mielőtt frissen és ötletekkel telve belevágnék a folytatásba, magyarázattal tartozom nektek.

Előzetes bejelentés nélkül tűntem ez az éterből, egyik napról a másikra. Senkit nem akarok az életem kacifántos és terjengős részleteivel terhelni és egyébként is úgy gondolom, hogy az ember magánélete nem tartozik a nagyvilágra. (Van egy szívemnek kedves mondás is ezzel kapcsolatban, amit ebben a rinyáló panaszkodó emberekkel túlzsúfolt világban szerintem többen is megfogadhatnának: "Ne beszélj a problémáidról. Az emberek nyolcvan százalékát nem érdekli, húsz százaléka pedig örül, hogy vannak problémáid.")

Szóval nem kívánok részletekbe belemenni, de úgy érzem jövök Nektek annyival, hogy legalább nagy vonalakban vázoljam mi történt velem.

Aki emlékszik, tudja, hogy nyár közepéig teljesen lefoglalt az, hogy lediplomázzak. De úgy terveztem az évszak második felét már a blognak szentelem, vártam, hogy végre mélyen és igazán belevethessem magam ebbe a kis világba, amit oly nagy öröm volt megalkotni. Rengeteg dolgot kitaláltam, csupa lelkesedés voltam, csupa ötlet, csupa remény. Alig vártam, hogy végre azzal foglalkozhassak, amit szeretek.

De tudjátok milyen az élet - ember tervez, Isten végez.

Úgy alakult, hogy a lediplomázásom után nem sokkal elveszítettem valakit magam mellől. Valakit, aki addig a legfontosabb volt nekem, akivel hosszú évekig megosztottam az életem, akivel az eddigi legboldogabb éveimet töltöttem el. Váratlanul alakult így, nekem pedig nagyon sok idő kellett kell ahhoz, hogy megszokjam az életet nélküle. Sok változásra volt szükségem. Elköltöztem otthonról, elkezdtem egy új egyetemet, mellette pedig nekiálltam dolgozni, amennyire az időmből kitelik. Közhelyesen szólva: új életet kezdtem.

A blog egy ideig egyáltalán eszembe sem jutott, el voltam foglalva azzal, hogy a körülményekhez alkalmazkodva építgessem az új váraimat és szoktassam magam a változások gondolataihoz. Ősszel aztán újra felrémlett nekem az én sárga köves utam, azzal együtt pedig felmerült bennem a folytatás homályos képe is. Vissza is jöttem ide, körülnéztem, de elszorult a szívem. Korai volt, ez a szerelemgyerek ugyanis sok emléket őriz abból az időszakból, amit le kellett zárnom. De ahogy egy-egy posztot elolvastam, a szomorúság alatt ott motoszkált bennem egy gondolat. Hogy vissza fogok még jönni. Kicsit később. De visszajövök.

Nem hagyhatok itt egy befejeztlen utat. Főleg nem egy ilyen szép, sárga köveset.

Szóval ma félretettem minden nyűgöm és nyavalyám. Elkezdtem írni. Nektek. Neked.

Nem ígérek semmit. Abból csak a baj van. De az biztos, hogy már itt vagyok. Nem tudom milyen gyakran lesz poszt- nem mondom, hogy minden nap, vagy minden héten, vagy minden második csütörtökön. Azt mondom, hogy ahogy jön. És nem mondom, hogy ilyen és olyan új dolgok lesznek, de azt mondom, hogy változások jönnek. Még nem kiforrott minden elképzelés, de ha hagytok nekem időt, szépen lassan a maga tempójában minden kialakul majd. Őszintén remélem, hogy a végeredményben Ti is legalább annyi örömötöket fogjátok lelni, mint amennyit én lelek annak a megalkotásában.

Elnézést kérek mindenkitől, aki neheztelt az eltűnésem miatt, és azoktól is, akik e-mailben segítséget kértek tőlem, de hiába várták a választ.

És persze köszönöm azoknak, akik aggódtak értem, kerestek, hiányoltak, megvártak! 

Csodálatosak vagytok!